Óvodából iskolába

A kötődésnek életkoronként mások a jellemzői, motívumai, irányai. Az első közösségi közegbe kerülés (bölcsődéről, vagy óvodáról legyen is szó) lényegi változást jelent. De a legjellegzetesebb váltás iskoláskor tájékán következik be.

 A kötődéselmélet szerint a biztonság-élmény korai megtapasztalása (vagy elmaradása) építi ki a gyermekben a későbbi kapcsolatait is megalapozó modellt. A biztonságosan kötődő gyermek magabiztosabb, társaságban jobban feltalálja magát, társaival inkább együtt érző, közeli kapcsolatait valódi érzelmi mélység jellemzi.

A gyermekkori kapcsolatteremtés fő motívumai szakaszonként változnak. Bölcsődei megfigyelések szerint az egyévesek is érdeklődnek egymás iránt, kapcsolatba léphetnek kortársaikkal,  de a korai társulásokat erős versengés jellemzi. A kölcsönös közeledés igénye később jön. Az értelmi funkciók, a nyelvi készségek fejlődése nyomán interakciójukra egyre jellemzőbb az, ami az idősebbeknél is megvan: figyelés a másikra, a figyelem fenntartása, a kezdeményezés, a válaszolás. A bölcsődei párok is úgy válnak ki a többiek közül, hogy visszatérően használnak közösen játékot, tárgyat. Előfordulhat náluk is, hogy egyesek népszerűbbek, velük mindenki szívesebben játszik (Vajda 1999).

Az óvodások érdeklődése egyre inkább terelődhet a családi közösségen kívüli, máshol megismert, gyakrabban látott személyekre: a nevelőkre, óvodai segítőkre, majd az iskolában a pedagógusokra. Az óvodai közösségben a kisgyerek megismeri az azonos korúakkal való együttlét előnyeit, a közös játék örömét, viselkedésének szociális következményeit, az eltérő csoporthelyzet hatásait is. Fontos élményeket gyűjt arról, milyen érzés, ha két személy (ő és a társa) között erősödik a rokonszenv.

Az óvodáskor társas formációi már hordozzák a szociálpszichológiai értelemben vett csoport lényeges jegyeit. A gyermekek önálló kezdeményezéséből alakulnak ki,  véletlenszerűek és a pillanatnyi helyzetnek megfelelően gyakran változnak. A csoport kezdetben csak pár tagból áll és csak rövid ideig marad együtt. Később megfigyelhetők a hosszabb ideig tartó közös játékok.  A spontán szerveződés a magányos cselekvéstől a szerepek alapján rendeződő együttlétig terjed (Mérei, 1989).  A gyermekek először egymástól függetlenül más-más játékokban vesznek részt. Ekkor a csoportosulás kialakulásában a legfőbb szervező elv az azonos helyen tartózkodás, az együttlét. Később a kölcsönös mintakövetés adja  az összetartozás lényegét. Majd valami érdekes tárgy körüli összeverődésből alakulhatnak ki rövidebb társulások. Négy-öt éveseknél megfigyelhető a közösen végzett tevékenység és ekkortól kezdődően megjelennek a lényeges csoportszerepek is.

A közösségben tapasztalt együttlét, együttes cselekvés velünk született társulási késztetésből táplálkozik, és mindig olyan többlettel jár, amilyet csak a csoporthoz tartozás adhat: “Az együttesen átélt élményeknek nagyobb a hőfoka, fokozott az indulati szinezete, és ha felidézzük őket….. érzelmileg árnyaltabbak, tartalmilag gazdagabbak, mint a magányosan átélt helyzetek emléknyomai”. (Mérei – V. Binét, 1993).

Az óvodai szocializációban, az érzelmi viszonyulások szerveződésében  a térbeli közelség, a megnyerő fizikai külső, a hasonlóságok,  az egyéni képességek,  a gyerekek által sajátosan értelmezett “kompetencia” játszhatnak szerepet.

Óvodáskorban a közös játék mellett elsődleges meghatározók a külső tulajdonságok, aktuális érdekek.  A nagycsoportosoknál megjelenhet a szeretet, védelmezés, segítségadás is. Ha a kapcsolatteremtési motívumokat a kis- és a nagycsoportosoknál számszerűen fejezzük ki, a közös játék szerepe 68% – 32%. A belső tulajdonság fontossága 14 – 11 százalékban jelenik meg.  A személyes érdek: 8 – 14%, a barátság 5 – 17%, a külső jegyek fontossága 5 – 8 százalékban van jelen.

A nagycsoportosoknál már beszélhetünk segítségnyújtás (5%), illetve a védelem (3%) megnyilvánulásáról.

A társas szükségletek fejlődését a felmérések adatai így mutatják: 0-2 éves korban a gondoskodást várja a gyermek – mégpedig a szülőtől. 2-6 évesen “társulásra” van szüksége, ekkor a szülő mellett már ott vannak a kortársak. A 6-9 éves azt kívánja, hogy az elfogadás nagyobb mértékben a kortársaktól jöjjön. 9-12 évesen megjelenik az intimitás (az azonos nemű barátok homogén csoportjában). 12-16 évesen már jelen van a szexualitás is (az ellenkező neműekből álló hetero-csoportokban). Az ébredező barátságokat követik majd az iskoláskor egyenrangúságon, kölcsönösségen és  elköteleződésen alapuló igazi barátságai.

A fentiekből kiemelhető, a hetedik életév táján fordulat áll be a gyermek fejlődésében.

A társas kapcsolatokban, annak motívumaiban, tendenciáiban ekkor lényegi változás történik. Az érdeklődés, a társnak tekintett felnőttekről – mindazokról, akik eddig a biztonságos világot jelentették – fokozatosan áttevődik a kortársakra. A szakirodalom elpártolásnak nevezi ezt a változást, amire szülőnek, nevelőnek egyaránt tekintettel kell lennie az iskoláskorral együtt járó jelenségek, változások értékelésekor.

Az iskoláskorba lépés sok más szempontból is határvonalat jelent a családok életében. Az oktatási intézmény jellege miatt új kihívások jelennek meg a gyermekek előtt, és ezekre ők személyiségüktől (otthoni hátterüktől, temperamentumuktól, biztonságos kötődésüktől) függően egyéni módon reagálnak. A szülőnek proaktívan kell mindennek elébe mennie.  A felkészülés folyamán a gyermek igényeihez kell alakítani a napirendet, a fekvési-ébredési házirendet. A tanévkezdés megkívánja egyes családi szabályok átgondolását, újratervezését. Az optimális iskolai működéshez elengedhetetlen, hogy a gyermek felkészülten, kipihenten várja, fogadja az iskolába járáshoz kötődő új kihívásokat. Legyen tisztában a nagy váltás mibenlétével, legyen képes figyelmét a 45 perces órák  során egy-egy tárgyra fókuszálni. Értse a követelményrendszert, mit és miért kell tennie a tanórán, illetve otthon a házifeladatok megoldásakor. Milyen új mindennapi kötelezettségei lettek: a táska bepakolása, a könyvek-füzetek rendben tartása mellett felkészülni a következő napra, tartani a szoros iskolai rendet. Be kell látnia, hogy egyéni igényei elé kell helyeznie kötelezettségeit. Ha történetesen az jut eszébe, hogy most éppen játszani, lazítani lenne kedve, ezt máskorra kell halasztania. Fel kell nőnie az új helyzethez, hogy egy időben több felnőttnek (tanárnak) kell megfelelnie. Emellett szembe kell néznie az új kortárs-kapcsolatok jelentette kihívásokkal is. Alkalmazkodási készségét működtetve, állnia kell a megmérettetést.

Fazekas Erzsébet

Forrás:
Új Pedagógiai Szemle: A gyermekkori kötődés motívumai
Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyerekkorban
Alan Williams: Életminőség mérés

Hasonló cikkek...