Problémás serdülői viselkedésformák

Személyiségünket, társadalmi viselkedésünket, életminőségünket humán kötődéseink száma, tartalma, motívumai határozzák meg. Kapcsolódásaink ereje, iránya (kihez vonzódunk), funkciója szintén befolyással van a jelen, és egész jövendő életünkre. A kora gyermekkortól megtapasztalt élmények kijelölik annak útját, hogy identitásunkat zavartalanul, mi módon találjuk meg, hogy az adott életkornak megfelelően kialakul-e felelősségtudatunk. Fölmerül-e az elidegenedés önmagunktól, a barátoktól, családtól, bekövetkezik-e önsorsrontó fordulat.

Pszichológiai tapasztalás, hogy a kapcsolatok „skáláján” megkülönböztethetők a fejlesztő, semleges, hátrányos és veszélyeztető jellegűek. Axióma, hogy csak a stabil kötődés, az érzelmi biztonság védhet meg a családnak való hátat fordítástól (szökéstől), az önsértéstől, az életre szóló következményeket előidéző (pl. korai terhességgel járó) felelőtlen, olykor kifejezetten romboló kapcsolatoktól.

Ideális esetben az identitásfejlődés során a serdülő szép lassan felfedezi saját értékeit, megismerkedik a társadalmi szerepekkel, és fiatal felnőtt korára megtalálja helyét a világban. Értékrendje, énképe folyamatosan fejlődik, s egyre jobban stabilizálódik. Megtanul felelősséget vállalni önmagáért, cselekedeteikért, készen áll az intimitásra, elköteleződésre, az önálló élettér kialakítására. Gyakran viszont nem ilyen ideális a helyzet, nem akadálymentes az út. A gyermekkorban elszenvedett veszteségélmények – mint pl. a szülők válása, egyikük, vagy más közeli személy, szeretett rokon halála, súlyos betegség bekövetkezte, esetleg terhelő titok kiderülése, pl. hogy örökbe fogadták, nem vérszerinti szüleivel él – bizalmatlanságot szülnek, avagy ellenkező végletként: túl szoros, „kapaszkodó” kötődést eredményeznek.

A szülői párkapcsolat jó vagy rossz működése a gyermekkor egyik lényegi (pozitív vagy negatív) tapasztalata. Az, hogy adott gyermek a későbbiekben miként, milyen stílusban kezeli majd felmerülő konfliktusait, főleg gyerekkori szocializációja folyamatában alapozódik meg. Bármilyen kulturáltan zajlott is esetében a szülők válása, megrendíthette benne a környezete stabilitásába, kiszámítható adottságaiba vetett hitét, bizalmát.

A későbbi életszakaszra nézve az is meghatározó, ha valaki nem bizonyult eléggé sikeresnek kamaszkorában, kortársaitól nem kapott kellő megerősítést, pozitív visszajelzést. Sérül azon egyén önbizalma, aki éppen azok figyelmét nem tudta felkelteni, akikét kiváltképp szerette volna. Tinédzserkorból ered a nőkre, a férfiakra általában jellemző stílus, viselkedésmód kialakulása is. A serdülő választását főképp a barátainak való imponálás befolyásolja. Az, hogy az általa választott (leendő vagy aktuális partnere) elnyeri-e a kortársak elismerését, annál is fontosabb lehet, hogy saját maga mit gondol szerelme tárgyáról. Az önbizalom sérülése későbbi rossz választásokat, túlzott érzékenységet, sértődékenységet, akár elidegenedést, el-, bezárkózást (l. elefántcsonttorony) is maga után vonhat. A feldolgozatlan korai sérülések váratlanul feltámadása a későbbi kapcsolatokban mint bizalmatlanság, féltékenység, ambivalens kötődés, nehezen gyógyuló kishitűség okozhatnak további gondot. Mindez megmérgezheti az új kapcsolatot. Újabb maradandó sebet kaphat az, aki a kapcsolat befejeződésekor a vesztes pozíciójában volt. Ám nem feltétlenül az előnytelenebb helyzetben lévő szakít. Sokan nem merik érzéseiket, hiányaikat, konfliktusaikat őszintén megmutatni partnerüknek, s inkább kiprovokálják a szakítást, de nem vállalják a zárás felelősségét. A kapcsolatból kilépő mindkét felet veszteség éri, hiszen a partnerek között sokféle kötődés (megszokás, intimitás, összehangolódás) él. A párkapcsolat alakításának két véglete: a gyakori partnerváltogatás és a korai zárás. A kamaszkorban induló, a fiatalkor derekába nyúló párkapcsolat sokszor a húszas évek közepére, végére lesz kritikus. A pár elérkezik a döntést kikényszerítő pillanathoz: vagy még mélyebb elköteleződés (összeköltözés, házasság) lesz, vagy vállalják a szakítás keserveit, az újrakezdés nehézségeit. Az élet közepén törést szenvedő párkapcsolat (házasság) az egész család krízise lehet. A partner hiánya mellett ott a gyerek(ek) válsága, az egzisztenciális megrendülés, a biztonság, a mindennapok megszokott rendjének elveszítése. A „korán zárók” gyakori válságidőszaka ez.

A személyiség fejlődése egy teljes életen át tartó, több szakaszra osztható folyamat – szól Erik Erikson pszichoszociális elmélete. Minden szakaszra jellemző lehet egy fő krízishelyzet, ami egyszerre hordozza az adott periódusban sajátosan mutatkozó sérülékenységet és a pszichés fejlődés minőségi növekedésének lehetőségét is. A szakember szerint a serdülőkor egyik fő feladata minden konfliktusból tanulni, s következtetéseket levonva, saját identitást kialakítani. A serdülés idején a fiatalok főleg magukat, útjuk irányát keresik. Különféle viselkedés-formákat próbálnak, új irányok, ideológiák iránt érdeklődnek. Az identitáskeresés több (szexuális, hivatásbeli, ideológiai) síkon egyszerre zajlik, általában nem azonos tempóban. Néhol előreszaladnak, másutt elmaradnak. Megtapasztalják, hogy énképük sok – olykor egymással nem harmonizáló – összetevőből rajzolódik ki. Minél nagyobbnak érzik az össze nem illést, annál nagyobb lehet belső káoszuk, ami viselkedészavarokhoz, devianciákhoz is vezethet.

Moratóriumnak nevezzük azt az időszakot, amikor az identitáskrízis éppen zajlik. A fiatalok ekkor még aktívan próbálgatják lehetséges szerepeiket, többször átértékelik ideológiai (politikai, vallási) nézeteiket. Nyitottak, ugyanakkor kifejezetten érzékenyek, gyakran szoronganak, döntésképtelennek érzik magukat. Ez különösen a pályaválasztás terén lehet intenzív, hiszen a szűkebb-tágabb környezet is itt várja el leginkább az elköteleződést. Ám az is előfordulhat, hogy komolyabb identitáskrízis nélkül következik be az elköteleződés. Ez a korai zárás állapota, ami például azon fiataloknál tapasztalható, akik számára egyértelmű, hogy szüleik hivatását viszik tovább, kétkedés nélkül elfogadják a családi hagyományokat.

Ideális esetben az identitásfejlődés során a serdülő szép lassan fedezi fel saját értékeit, ismerkedik meg a társadalmi szerepekkel. Végül fiatal felnőtt korára megtalálja helyét a világban. Egyre inkább stabilizálódik, folyamatosan fejlődik értékrendje, énképe. Megtanul felelősséget vállalni önmagáért, cselekedeteiért, készen áll az intimitásra, az elköteleződésre, az önálló élettér kialakítására.

Fazekas Erzsébet

Forrás:
Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság
Vekerdy Tamás: Jól szeretni
Ranschburg Jenő: Pszichológiai rendellenességek gyerekkorban
Ranschburg Jenő: A mélységből kiáltok
Alan Williams: Életminőség mérés
Ruth Newton: A biztonságos kötődés megalapozása
John Bowlby: A kötődéselmélet alapjai

Hasonló cikkek...