Lemorzsolódó gyerekek – hogy lehet jövőjük?

Több tízezer gyermek esett ki az elmúlt években az oktatási rendszerből. Az iskolai korhatár leszállítása úgy tűnik leginkább csak legalizálta, felgyorsította az amúgy is sajnos sokszor borítékolható folyamatot. Legyen az mélyszegénységben, hátrányos családban élő, vagy akár nagyon is jómódú család problémás gyermeke, láthatóan sok esetben a lemorzsolódás mindenkinek csak könnyebbséget jelent. De mi van a fiatalok jelenével és jövőjével?

A KSH Munkaerő piaci Tükör 2018-ban kiadott tanulmánya szerint a 16-18 éves fiatalok ezrei kerültek, kerülnek ki az oktatási rendszerből, ami oda vezetett, hogy egy több évtizedes trend fordult meg. A tankötelezettség korhatárának csökkentése után jelentősen megnőtt a közfoglalkoztatásba kerülő 16–17 évesek száma:a vizsgált időszakban összesen mintegy 7 ezer 18 évesnél fiatalabb ember lett közfoglalkoztatott. De nemcsak a dolgozó, hanem a nem dolgozó és nem is tanuló 17 évesek aránya is emelkedésnek indult. Önmagában a negatív demográfiai folyamatok miatt is folyamatosan csökken a tanulók száma Magyarországon. Tíz év alatt kis híján ötödével, bő 110 ezer fővel zsugorodott a 15-19 éves népesség. A 2007/2008-as tanévben még 534 ezren jártak nappali tagozaton iskolába a 15-19 évesek közül, az előző tanévben pedig már csak 396 ezren. A „lébecoló” 15-19 éves fiatalok száma és aránya az elmúlt években folyamatosan növekszik. A teljesen passzív 17 évesek aránynövekedése azért is aggasztó fejlemény, mert az ide tartozók munkanélküliségi kockázata kiemelkedően magas, és felnőttkorukra is az marad, hiszen jellemzően a későbbiekben sem tanulnak tovább. A tanulmány szerzői az úgynevezett „távoltartási hatásra” is figyelmeztetnek: ez egyszerűen fogalmazva azt jelenti, hogyha a gyerekek az iskolában töltik az idejüket, akkor azzal komoly mértékben csökkenthető a bűnelkövetés veszélye, illetve a tinédzserkori terhesség valószínűsége. A tankötelezettség korhatárának leszállítása főleg a romákat sújtotta. A nem roma fiúk és lányok esetében nem látszik érdemi különbség a korhatárcsökkentés kapcsán. A tanulmányt jegyzők végkövetkeztetése meglehetősen drámai:2016-ra a 2011-es szint legalább a duplájára nőtt a rossz adottságú lakókörnyezetben élő nem tanuló és nem is dolgozó roma fiúk aránya. 2016-ban tíz ilyen fiatalból négy nem tanult és nem is dolgozott.

Dakó Judit pszichopedagógus szerint is felgyorsult ez a folyamat, de ez csak katalizátora egy olyan jelenségnek, ami évtizedek óta megfigyelhető. Ugyan az idő előtti iskolaelhagyás alapvetően a szociokulturálisan hátrányos helyzetűeket érinti, de ugyanúgy megjelenik nagyon jól szituált családok körében is. Az egyik esetben egyértelműen a nehéz anyagi helyzet és az olyan minták állnak a háttérben, ahol a tudás nem érték, míg a másikban egy olyanfajta értékvesztés, ahol az emberi relációkat, igazi kapcsolódásokat felülírják az anyagi javak.

„Nagyon nehéz kérdés, ami nem 16 éves korban jelentkezik, az a végpontja. Egy hátrányos helyzetű család gyermeke esetében ez a folyamat 3-4 éves korban, az intézményes neveléssel, óvodás korában elindul. Már ekkor kudarcélményt jelent számára az intézményi lét, sok tanulmány jelent meg a témával kapcsolatban. Az oktatás színtere az iskola, ahová megpróbálnak homogén társadalmi és gazdasági státuszú tanulókat felvenni. Ezzel számos olyan pedagógiai problémától mentesülnek, melyeknek a megoldása tevékenységük során sok nehézségbe ütközik.  Az ettől eltérő státuszú gyerekektől az iskola próbál minél előbb megszabadulni. Az iskoláknak mégis gyakran integrálniuk kell, de a lehetőségeik korlátozottak. Nem nagyon tudnak mit kezdeni a hátrányos helyzetű tanulók sajátosságaival.  A gyermekekről hamar kiderül, hogy nem tudják teljesíteni a tantárgyi követelményeket.  Az itt tanítók kevés sikerélményhez jutnak. Mit tesznek? Buktatnak. Előfordul, hogy már az első osztályt kétszer, háromszor járják a tanulók.  A túlkorossá vált gyermekek nem találják helyüket az osztályban, még inkább nehezített a szocializációjuk. Osztálytársaik félnek tőlük, de egyben irányadóak is. Megjelennek a magatartászavarok, ennek következményeként még több a buktatás. A pedagógusok eszközei, lehetőségei korlátozottak. A tanulók egyre közömbösebbek, alulmotiváltak a tanulással kapcsolatban. A gyermek ambíciója leképezi a szülő végzettségét, nem sikerül megállítani az alacsony iskolázottság újratermelődését.

A helyzet mindkét félnek csak teher. Az iskola keresi a lehetőséget, hogy megszabaduljon a problémás gyerektől, a szülő pedig pénzkeresőként számít a gyermekére.

A jómódú családok esetében gyakran tapasztalhatjuk, hogy leginkább pénzzel próbálnak kompenzálni az elfoglalt, sokszor sikeres szülők. Nincs pozitív szülő-gyerek kapcsolat, a szülői attitűd elhanyagoló. Sok esetben a gyerek nem kap olyan célt és értékmutatót, amire alapozhatná saját jövőjét”— mondja a szakember, aki szerint ugyan minden társadalmi csoport más alapokon létezik, de a probléma ugyanúgy megjelenik: nincs pozitív jövőkép. És mit élnek meg ők? „Nem érzik át az elismerést, a sikert, ami ösztönözhetné őket. A személyes hatékonyság-érzésük negatív, ami rossz irányba befolyásolja nem csak a tanuláshoz való viszonyukat, de erőtlenné teszi őket céljaik kialakításában, megvalósításában. Valójában egyik oldalon sem hisznek bennük, vagy adnak jó mintákat, ami eligazodást nyújthatna. Értéktelennek érzi magát és valójában kevés kapaszkodót kap mind a család, mint az intézményes nevelés felöl”—mondja Dakó Judit.

Lehetőségek:

• pozitív értékeket közvetítő csoporthoz kapcsolódni
• önismeret-önkifejezés erősítése (művészeti foglalkozások, zene)
• a serdülő ellenáll -ez a dolga- a szülő ezt személyes elutasításnak éli meg, ezt a krízist ki lehet használni, a változásra-pozitív lehet a szülő-gyerek kapcsolat (segítő módszerek – mediáció, terápia)
• az iskola a gyermek jelzéseire pozitívan reagál – itt be lehet vonni a szülőt is
• spontán módon a szülő reagál pozitívan a gyermek jelzéseire
• célzott beszélgetések
• megtanulni együtt élni azzal az élménnyel, hogy ilyenek a körülményei (szülők nem változnak)