Önsértés- Vágott, karmolt sérülések – segítségért kiáltás

Önsebzés, önsértés, falcolás, hegedülés – többféle elnevezéssel is illetik azt az állapotot, amikor a szorongás, belső fájdalom miatt szándékosan saját magát sebesíti meg valaki, mégis olyan helyen – például alkar, comb, has –, ami nem olyan feltűnő. Késsel, pengével vagy éppen körömmel, üveggel ejtenek vágásokat testükön, de előfordulhat az is, hogy megégetik, megszurkálják magukat. Ez egyfajta megkönnyebbülést okoz, úgy érzik, megszabadulnak szorongásaiktól, amire más módon nem képesek, s nem tudják szavakba önteni érzelmeiket. Az önsértés nem öngyilkossági szándékkal történik, de fontos jelzés a külvilág, így a szülők számára, ugyanis hasonló alapról indul mind a kettő, s ez is egyfajta segítségért való kiáltás, cry for help.

Egy felmérés szerint a kamaszok „20-40 százaléka legalább egyszer megsebezte már magát szándékosan” ⁽¹⁾. Könnyen kialakulhat a függőség, hiszen a stresszhelyzetekben, az iskolai, családi problémák miatt egyszerűbb választás lehet egy kamasznak az önsebesítést, mint az, hogy negatív érzéseire a megküzdés konstruktív útját válassza, s úgy érezheti, hogy enyhül a szorongása, ha vérző sebeket ejt magán. „A frontális lebeny éretlensége következtében a serdülők kevésbé képesek kontrollálni a bennük felgyülemlő indulatokat, így azokat maguk ellen fordíthatják, mivel más úton nem képesek levezetni.” ⁽²⁾

Hogy a fájdalmat társul választja valaki gondjai kezeléséhez, az emberiséggel egyidős, gondoljunk csak a magukat ostorozó flagellánsokra, vagy a Margitszigetnek nevet adó Árpád-házi Szent Margitra, IV. Béla leányára, aki szintén korbácsolta testét. Az önsanyargatás megkönnyebbüléshez, lelki felszabaduláshoz vezetett.

„Tizennégy voltam, amikor először megvágtam magam a nagyszüleimnél talált régi borotvapengével. Igazából a kíváncsiság hajtott: tudni akartam, tényleg segít-e, ha sebet ejtek magamon, enyhül-e tőle az a belső feszültség, idegesség, amit akkoriban éreztem, és amit nem tudtam, hogyan vezessek le. Egészen addig, sőt még az első alkalom után is hülyeségnek tartottam a vagdosást, és el is ítéltem azokat, akik ezt csinálják, mégis azt vettem észre, hogy egyre többször gondolok rá” ⁽³⁾, vall egy 16 éves lány arról, miként szokott rá arra, hogy megsértse magát, akinek a combja, bokája tele van vágási sérülésekkel. Arról is mesél, hogy sokat keresett ebben a témában a neten, s hogy az első próba után a legnagyobb nehézséget a sebek eltüntetése okozta számára. Akkor vált rabjává az önsebesítésnek, amikor szakított szerelmével. és úgy érezte, egyedül maradt a problémáival, mert azokat senkivel nem tudta megbeszélni. Aztán pszichológushoz került, rendeződött a magánélete, és most már megpróbálja elhessegetni magától a vagdosás gondolatát, és más módon levezetni a feszültségét. A szüleinek pedig hónapokig nem tűnt fel semmi, pedig jónéhány jel elárulhatta volna a lányt. ⁽⁴⁾

A kamaszok számos bejegyzést, videót találhatnak ebben a témában a világhálón. Bizonyíthatóan szerepet játszik az internethasználat az önsértés formáiban, gyakorlásában: ugyanis a 2000-es évek elejétől, vagyis az internet általánossá válásától robbanásszerűen növekszik a jelenség. Divatról szerencsére nem beszélhetünk, de körükben élő elfogadottságról igen, s ez teret adhat az önsebzés terjedésének.

„Az önsértést a Mentális betegségek diagnosztikai és statisztikai kézikönyve legújabb, 2013-as, V. kiadása már önálló, „alanyi jogon” is nevesíti, s akkor tekinti kórosnak, ha valaki a diagnózist megelőző évben legalább öt napon végzett nem öngyilkossági szándékú önsebzést, és ebben a motivációja valamiféle negatív állapot megszüntetése, kapcsolati konfliktus feloldása vagy egy pozitív helyzet elérése volt.” ⁽⁵⁾

Az önsebzés nem csak növekvő számot mutat, de pszichológusok, tanárok tapasztalata szerint végigsöpörhet egy osztályon. A felnőttek gyakran értetlenül szembesülnek az önsértés jelenségével. A szülők, ha látják is, nem kérdeznek rá, miért vannak vágások, sebek a kamaszon, vagy ha igen, elfogadják a füllentést, hogy a kutya vagy éppen a macska karmolta meg őket, s az iskolában is előfordul az eltussoló hozzáállás.

Sokan nem is gyanakodnak arra, hogy gyermekük esetleg súlyos gondokat titkol előlük. Az önsebzésnek is vannak árulkodó jelei, mint például a hosszú ujjú felsők, hosszú szárú nadrágok, amelyeket nyáron sem hagy el a kamasz, nem lehet vele strandolni menni, mert nem vetkőzik le, nem hajlandó megszabadulni a kiegészítőktől (karkötő, kendő), amikkel takarni tudja sérüléseit. Mindezekre persze tud magyarázatot adni, ám ezek elég gyanúsak lehetnek egy szülőnek.

Ha kiderül, hogy a kamasz önsértő, nem szabad buta divatnak tekintenie ezt a szülőnek, mert valamilyen lelki oka van annak, hogy fájdalmat okoz magának a gyermek. Jobbik esetben felfedi a titkait, elárulja, mivel, hogyan ejt sebeket magán, s talán mélyebben is megnyílik, s elárulja, mi bántja, miért rosszkedvű, életunt. Mivel vélhetően már egy rögzült megoldásról van szó a feszültség levezetésére, nem valószínű, hogy erről le lehet beszélni, ezért is minél előbb szakemberhez kell fordulni. A pszichológus az egész családot kezelheti, de ezt nem szabad szégyenként megélnie a szülőknek, mert általában a bajok gyökere a családból ered, ezért ott is változást kell elérni. A terápián a gyermek megismerkedhet másféle feszültségoldó lehetőségekkel is, ami lehet sport, zenélés, tánc, s a legjobb módszer megtalálásában a szülő is sokat segíthet.

Források:

¹ Haiman Éva: Jel a csuklópánt alatt.
² Sas Eszter Krisztina:Megvágom magam, azért hogy ne fájjon
³ Haiman Éva: Jel a csuklópánt alatt.
⁴ Haiman Éva: Jel a csuklópánt alatt.
⁵ Orosz Ildikó: „Kés, olló minden háztartásban akad”- Amit az önsebzőkről tudni kell