Az ujjszopás ártalmas szokás vagy sem?
Szigorúbb legyek, próbáljam eltiltani a gyermekemet, vagy inkább ne foglalkozzam az egésszel, majd elmúlik? Sokszor tanácstalanok a szülők, amikor gyermekük ujjszopásával szembesülnek. Vajon meddig nem jelenthet ez gondot, mikor érdemes foglalkozni vele, vetődik fel a kérdés.
Kezdjük onnan, hogy olyannyira velünk született reflex az ujjszopás, hogy a várandósság idején készült ultrahangos felvételeken is gyakran ujjával a szájában látható a magzat. A későbbiek során elalvás előtt, vagy önmaguk megnyugtatására is gyakran élnek vele a kisgyermekek. A szakemberek szerint nem kell aggódni, mert általában óvodáskorukra legkésőbb ki is növik ezt a szokásukat.
Hogy mikortól gyanakodhat a szülő, arra több támpont is segítségül szolgál. Az egyik az életkor, a másik az ujjszopás gyakorisága, illetve annak intenzitása.
Három-négy éves korig természetes jelenségről beszélhetünk, és akkor sem kell aggódni, ha a gyermek ugyan már idősebb, ám csak az elalváskor szopja az ujját. A gyermeket tehát felesleges a leszoktatással gyötörni. Egy bizonyos kor után, amikor az óvodát elhagyja, már lehet gondolkodni azon, hogy az ujjszopás hátterében valamilyen lelki probléma állhat.
Az intenzitással, vagyis azzal kapcsolatban, amilyen erősen ragaszkodik a gyermek ehhez a szokáshoz, számos jellel találkozhat a szülő. „A gyerekeken ilyenkor azt látjuk, hogy játék közben, a csúszdán, bárhol képesek szopni az ujjukat. Tapasztalhatjuk, ha rájuk szólunk, akkor idegesek, dühösek lesznek, és nem tudnak megnyugodni, csak ha újra szájukba vehetik az ujjacskájukat. Ha úgy érezzük, gyermekünk megszállottan szopja az ujját, vagy ha korábban nem sikerült leszoktatnunk az ujjszopásról, akkor érdemes gyermekpszichológus segítségét is kérni” (1) – javasolja a pszichológus.
Inkább forduljon a szülő szakemberhez, mintsem azt gondolja magáról, hogy rossz anyuka vagy rossz apuka, mert nem tudja leszoktatni a gyermekét, s azt higgye, mások azt gondolják róla, hogy hanyag, nemtörődöm a gyermekével.
A hatalmi szó mindenképpen káros, hiszen az ujjszopás a gyermek megnyugtatását segíti, így ártalmas a tiltás, büntetés, de még a viccelődés is arra utalva, hogy ő már nagyfiú, nagylány, mégis kisbabaként viselkedik. Csak fokozzák a gyermek szorongását az ilyen jellegű szülői megnyilvánulások, és a gyermek még inkább a megnyugtató ujjszopásba menekül.
A fogváltás után is ujját szopó gyermeknél már káros hatásokat okozhat a tartós ujjszopás, mivel az ujjak eldeformálhatják a frissen növő fogakat: kialakulhat a nyitott harapás, de gyakran beszédhibák is megjelennek.
Azok a gyerekek, akik belső feszültség miatt szopják az ujjukat, nem fognak megnyugodni, ha ezt az eszközt elvesszük tőlük, előfordulhat, hogy még károsabb szokásba menekülnek, mint például a körömrágás, a hajtépés.
Tippek a leszoktatáshoz
„Ha szeretné, ragaszthatunk valamilyen emlékeztetőt is a körmére. Ez lehet matrica, sebtapasz, mosolygós arc, bármi, amit ha meglát, megáll egy pillanatra, azzal megtörik a szokásos mozdulatsor.
Az is lehet megoldás, ha kellő megértéssel segítünk tudatosítani neki, mit csinál. Valószínűleg annyira önkéntelenül szopja az ujját, hogy észre sem veszi. Ilyenkor adhatunk neki póteszközt, egy plüsst, amit morzsolgathat.
Szerencsés az is, ha találunk egy feladatot, amihez mindkét kezére szüksége van, („Kérlek, fogd meg a tálat!” „Rakd fel légy szíves ezt a könyvet az asztalra.”) vagy egyszerűen adunk valamit gyorsan a kezébe, hogy eltereljük a figyelmét az ujjszopásról.” (2)
A fenti tanácsokat megfogalmazó pszichológus nem szokta javasolni a szülőknek, hogy bekenjék valamilyen kellemetlen ízű anyaggal a gyerek ujját, vagy kesztyűt adjanak rá, ezek ugyanis inkább újabb konfliktusforrások lehetnek. Ahhoz, hogy a gyermek meg tudjon válni a szinte reflexszé vált szokásától, sok-sok türelemre és szeretetre van szükség a szülők részéről.
Ha végre sikerült leszoktatni a gyermeket az ujjszopásról, nem biztos, hogy minden rendben van, hiszen mint már fentebb említettük, lelki probléma is állhat a szokás hátterében – így tehát az okát is meg kell szüntetni. Vélhetően még nem sikerült kialakítaniuk és alkalmazniuk azokat a stratégiákat, amelyek segítenek nekik levezetni a feszültségüket, hogy ne legyenek rászorulva külső dolgokra, például az ujjukra. Okozhat valamilyen megszüntethető stresszforrás is feszültséget a gyermekben. Pethő Orsolya pszichológus szerint komoly forrása lehet ennek a képernyő, amit kétéves kor alatt nem is szabadna rendszeresen használni, és utána is csak alkalmanként, rövid időre. A gyerekek többsége mégis szinte napi szinten találkozik vele, s nem is csekély mértékben. Mint írja: „A praxisomban számtalan esetben előfordult már, hogy a drasztikus képernyő megvonás szinte napok alatt kezelhetővé varázsolta a kicsik önmegnyugtatásra való korlátozó szokásait, még akár onanizálást is megszűntetett. Még a rajzfilmek, animációs filmek is felesleges ingermennyiséget és feldolgozhatatlan komplexitású impulzust jelentenek a fejlődő idegrendszer számára. Hasonlóan veszélyforrást jelentenek az erősen szorongó szülők, a bizonytalan, korlátok nélküli nevelés, az aktuális élethelyzetből eredő feszültségek: például a szülők konfliktusa, válás.” (3)
A stresszfaktorok kiiktatása után nem árt a szülői önvizsgálat, hogy mennyire képesek elviselni a gyerek érzelmi kilengéseit, feszültségeit. Igyekezzenek a szülők saját magukat is megnyugtatni. „A képességünk, ahogyan mi magunk tudjuk visszaszerezni az érzelmi stabilitásunkat, lesz a mércéje annak, ahogyan a gyerek is teszi majd mindezt önmagával.” (4)
Forrás:
1 Daruné Oláh Dorottya: Az ujjszopós gyerek
2 Daruné Oláh Dorottya: Az ujjszopós gyerek
3 Pethő Orsolya: Ujjszopás, az önmegnyugtatás hiánya
4 Pethő Orsolya: Ujjszopás, az önmegnyugtatás hiánya
Felhasznált irodalom:
Daruné Oláh Dorottya: Az ujjszopós gyerek