Érzelmi intelligencia: a másfajta okosság
Mi az érzelmi intelligencia, és milyen szerepet tölt be a gyermek életútjában? Hogyan segíthetjük elő gyermekünk érzelmi intelligenciájának fejlődését? Szabályozhatók-e az érzelmek? Hogyan birkózhatnak meg a szülők saját és gyermekeik negatív érzéseivel? Mindez hogyan befolyásolja a gyermeket majdani felnőtt életében? Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ adni az alábbi írásban.
IQ és EQ
„Intelligencia alatt az egyén értelmi képességeinek összességét értjük, melynek segítségével problémákat old meg. Ide tartozik többek között a gondolkodás gyorsasága, az összefüggések átlátása és az emlékezőképesség is.” [link] Az IQ (intelligence quotient) egy objektív mérőszám, azonban nem visz közelebb a másik ember személyiségének megismeréséhez, és magas értéke önmagában nem garancia a sikeres és boldog élethez. Az érzelmi intelligencia (emotional quotient, EQ) fogalmát P. Salovey és J. D. Mayer vezette be, megfogalmazásuk szerint „az a képesség, hogy a személy monitorozza saját és mások érzéseit és érzelmeit, hogy megkülönböztesse ezeket egymástól, és hogy felhasználja ezt az információt gondolkodásában és viselkedésében”. Az érzelmi intelligencia kérdéskörét Magyarországon D. Goleman pszichológus, tudományos újságíró könyve tette népszerűvé, amelyben a „másfajta okossághoz” sorolta az önismeretet, az önuralmat, a kitartást, a beleérző képességet és a társas kapcsolatokban való jártasságot. A téma iránt érdeklődőknek érdemes elolvasni „Érzelmi intelligencia” című művét, amelyből választ kaphatnak a legfontosabb kérdésre: „Mit tehetünk azért, hogy gyermekeink jobban boldoguljanak az életben?” A szerző többek közt rámutat arra, hogy a fejlett EQ-val rendelkező emberek életük során nagyobb eséllyel lesznek megelégedettek és termékenyek, mivel elsajátították azokat a képességeket, amelyek segíthetik őket a koncentrált munkában és teljesítményük fokozásában.
Szabályozhatók-e az érzelmek?
„A gyermek érzelmi fejlődésének kiindulópontját azok az érzelmi jellemzők képezik, amelyeket jobbára örökletes tényezők határoznak meg, és korán megjelennek a gyermek viselkedésében. Ezeket a jellemzőket átfogóan temperamentumnak nevezzük.” [link]
Hippokratész görög orvos 2400 évvel ezelőtt négyféle vérmérsékleti típust különböztetett meg. A szangvinikus ember lobbanékony, érzelmei gyorsan keletkeznek, a viselkedésre intenzíven hatnak, de nem tartósak. A kolerikus ember érzelmei erősek és tartósak, a személyiséget cselekvésre ösztönzik. A melankolikus embernek lassan keletkező, de erős érzelmei vannak, a cselekvésre azonban nincsenek ösztönző hatással. A flegmatikus ember érzelmei lassan keletkeznek, nem túl erősek, a viselkedést nem befolyásolják. Ezek a temperamentumjellemzők összefüggésben állnak azzal, hogy a gyermek mennyire képes kontrollálni az érzelmeit: mennyire nyilvánítja ki mások előtt a lelkiállapotát, és mennyire hagyja, hogy az érzelmei irányítsák a viselkedését. Az alulkontrollált gyermekek alacsony szinten kontrollálják a magatartásukat, ingerlékenyek és hirtelen cselekednek. Ezzel szemben a túlkontrollált gyermekek gátlásosak, félénkek, kerülik az agressziót, magukba zárkóznak. Az optimális szinten kontrollált gyermekek magabiztosak, érzelmileg stabilak, és képesek önfegyelmet gyakorolni. Mindezt Ranschburg Jenő pszichológus szerint nagyban befolyásolja a szülők nevelési stílusának meleg vagy hideg, illetve engedékeny vagy korlátozó volta.
Az érzelmi nevelésről
„Az érzelmek egyik alapvető funkciója az emberi viszonyok kialakítása, összetartása és szabályozása.” [link]
Ez a funkció már csecsemőkorban tetten érhető az anya és gyermek közötti kötődésben, ami jelentős mértékben befolyásolja a felnőttkorban megélt érzelmeinket is. A gyermek növekedésével párhuzamosan az anya, mint „elsődleges gondozó” szerepét fokozatosan átveszik a kortársak, majd később a párkapcsolatok. Golemantól tudhatjuk, hogy gyermekkorban a család és az iskola alakítja azokat az agyi érzelmi pályákat, amelyektől függően a gyermek képes lesz, vagy nem lesz képes elsajátítani az érzelmi intelligencia alapjait. Goleman azt is bebizonyítatta, hogy „a kulcsfontosságú érzelmi képességeket igenis tanulni, fejleszteni képesek a gyerekek – ha vesszük a fáradságot pallérozásukra”. Az érzelmi nevelésbe beletartozik a megfelelő konfliktuskezelés is. Ha a gyermekünkkel folytatott kommunikáció során saját, természetes együttérzésünkre hagyatkozunk, és figyelmünket a megfigyelésünkre, érzésünkre, szükségletünkre és kérésünkre összpontosítjuk, akkor könnyebben lezárhatjuk az egymás közt esetlegesen felmerülő vitákat. Erre tanít minket „A szavak ablakok vagy falak” című könyvében Dr. M.B. Rosenberg klinikai pszichológus, akit az erőszakmentes kommunikációról alkotott elméletéről ismert meg a világ. Részletes gyakorlati útmutatót nyújt a szülő és gyerek közötti harmonikus érzelmi kapcsolat kialakításához A. Faber és E. Mazlish „Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje” című könyvében. A szerzők azt javasolják, hogy először is figyelmesen hallgassuk meg a gyermekünket, együttérzéssel fogadjuk el az érzéseit, majd nevezzük azokat a nevükön, és képzeletben teljesítsük gyermekünk vágyát (Bárcsak rajtam múlna, hogy leessen a hó és végre szánkózhass!). Ha a gyermek rossz fát tett a tűzre, ahelyett, hogy lehordanánk, engedjük, hogy megtapasztalja helytelen viselkedésének következményeit. Fejezzük ki rosszallásunkat, közöljük az elvárásainkat, ugyanakkor mutassuk meg, hogyan tehetné jóvá a hibáját. Támogassuk őt az önállósodásban, mégpedig úgy, hogy ésszerű keretek között hagyjuk önálló döntéseket hozni. Mutassunk tiszteletet az erőfeszítései iránt, ha ugyanis ezt tesszük, akkor könnyebben rá fog ébredni, hogyan küzdhet meg maga a problémáival. Fontos, hogy éreztessük vele: nem függ teljesen tőlünk, és szükség esetén másoktól is segítséget kaphat. Ne faggassuk, inkább hagyjuk, hogy magától meséljen. Ha ezt tesszük, a kommunikációnk nem fog kimerülni a „Mi volt ma az iskolában? Semmi.” típusú, semmitmondó párbeszédekben. Ne tartsuk őt „burokban”, vagyis ne próbáljuk mindenáron megóvni őt a csalódástól, hanem engedjük, hogy kipróbáljon és megtapasztaljon dolgokat. Így tudjuk felkészíteni őt arra, hogy később könnyebben túltegye magát az élete során óhatatlanul előforduló negatív élményeken. Ha meg akarjuk őt dicsérni, akkor ne intézzük azt el egy tőmondattal (Ügyes vagy!), hanem mondjuk el, miért vagyunk elégedettek a teljesítményével. Jól bevált módszer, ha úgy intézzük, hogy „véletlenül” meghallja, amikor pozitív véleményt mondunk róla. Végezetül: mindig viselkedjünk úgy, ahogyan szeretnénk, hogy gyermekünk viselkedjen, hiszen – ne feledjük – minden tettünket mintaként fogja beépíteni az életébe.
Forrás:
https://www.szeretlekmagyarorszag.hu/mennyi-az-iq-d-es-ez-mit-arul-el-rolad/
Adele Faber és Elaine Mazlish: Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje (Reneszánsz Könyvkiadó Kft. Budapest, 2013)
Daniel Goleman: Érzelmi intelligencia (HÁTTÉR Könyvkiadó, 1997)
Dr. Marshall B. Rosenberg: A szavak ablakok vagy falak- Erőszakmentes kommunikáció (Agykontroll Kft. Budapest, 2001)
https://www.szepi.hu/irodalom/pedagogia/tped_014.html
https://sites.google.com/site/aneveles/nevelesi-attitudoek-stilusok